... vagy mégis?

Beszéltem az "utódommal". Vagy a csődör tulajdonosának utódjával, mert ugye két ló serdült eladósorba, de ne felejtsük el, melyik lóért jelentkezett az illető. Iporért nem is jelentkezhetett, mert akkor még nem tudtuk, hogy eladó... Vicces. Szóval beszéltem vele, csak hogy biztosítsam, Rita mindenben kompetens, ha netán... Meg, ha akarna kérdezni valamit. Vasárnap megy, és megnézi mindkettőt.

Ami azt illeti, elragadó ember. Minden szavából süt a lószeretet és a szakértelem. Pontosan az, akire könnyebb szívvel tudnám rábízni a lovamat. Pokol az élet, mert, ha azért drukkolok, hogy Ipor és találjanak egymásra, barátnőm ellen drukkolok, aki a saját lovára feladott hirdetéssel őt a közelünkbe vonzotta. Szóval nem drukkolok. Fatalista leszek. Ha a sors úgy akarja, Ipor megtalálja a megfelelő gazdát. Ha nem, marad az én lovam. Ennél nagyobb baj sose érjen...

Eladva...vagy mégse?

Az események úgy gyorsultak fel, hogy lelassultak. Az eredetileg eladó csődörért a jelzett időpontban mégsem jött a "biztos" vevő. Csak úgy nem jött, minden külön értesítés nélkül. Barátnőnk pedig eladni akarja a lovát, nem tukmálni, így tudomásul vette, szintén minden külön értesítés nélkül... Így megint változott a helyzet. Azaz: ha jön az ideális érdeklődő, akit ugye eredetileg ő érdekelt, lehet, hogy Ipor nem cserél gazdát.

Nem mondom, hogy szomorú vagyok, bár azt továbbra is fenntartom, hogy Ipor tényleg megérdemelne egy igazi gazdát... De addig is, itt vagyok én. Szerintem az is több, mint a semmi!:-)

Miért írok most?

/az előző post folytatása/

Mert történt valami. Valami, amiből lehet, hogy nem lesz semmi, de az is lehet, hogy igen. Bármi történik, az biztos, hogy félig-meddig hoztam egy döntést.

Az úgy volt, hogy Ritánál gyógyult egyik barátnőnk ügetőlova, egy helyes kis csődör. Lesántult. Orvosi szakvélemények szerint legalább fél év pihenőre van szüksége, ezzel paralell gyógykezelésre, amíg ügetőverseny rajtjához állhat. Ahhoz viszont, hogy hátas legyen, elég pár hét. Barátnőnk úgy döntött, nem vág bele a hosszadalmas procedúrába, meghirdeti, eladja. A csődör nagyon szép, jó kiállású állat, meg is tetszett pár érdeklődőnek. Közülük egy hamar a tanyán termett, és úgy döntött, napokon belül el is viszi. Így a másik érdeklődő már hiába jött volna lószemlére. Barátnőnk szíve bizony fájt érte, mondván, kevés ilyen intelligens, vonzó modorú érdeklődővel hozta össze a sors, dehát a sorrend az sorrend. Rita fejében azonban megindult a vezérhangya. Próbált lovasember az illető, ráadásul unokájának keres lóbarátot. Lássuk be, Ipor fő alakítása a Család Kedvence szerep, megspékelve az imádnivaló ló színezettel. Így felhívott, és megkérdezte, mi lenne, ha Iport ajánlaná megvételre?

Nagyon óvatos volt a hangja. Nyilván még élénken emlékezett egy régebbi esetre. Ipor egyik eredménytelen futása után (amit nem indokolt az égvilágon semmi, ha csak az nem, hogy Ipor nem óhajtott futni...) felvetette, hogy jobb lenne, ha eladnám. Na azt a bőgést, amit ott rendeztem...! Rita gyorsan visszavont mindent, én viszont még fél óráig hüppögtem Ipor nyakát átölelve, hogy nem adlak oda, nem adlak oda!! Pedig előtte már többször gondoltam arra, hátha lehetne jobb gazdája is Ipornak, mint én. Olyan igazi. Aki tényleg vele van, mert megteheti. Akinek a törődés nem csupán a zabravaló küldését jelenti. De a legfontosabb, aki őt AKARJA. Ezt el is mondtam Ritának később. Mert más dolog MEGSZABADULNI tőle, mint egy felesleges holmitól, amiből már nem remélhetünk hasznot, és megint más úgy megválni tőle, hogy tudom, akarják őt, szerető, jóindulatú közegbe kerül. Na, Rita úgy érezte, talán a sors most utunkba sodorta ezt a lehetőséget. Bevallom egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de aztán vitézül azt mondtam, próbáljuk meg. Az érdeklődőnek úgy tűnik, nem ment el a kedve a lóvételtől, azt mondta, a közeljövőben a tanya felé jár, és megtekinti Iport. És ha mindenki tetszik mindenkinek...

Hát itt tartunk most. Voltaképpen sehol. Néha arra gondolok: addig jó. Néha meg arra, ez a semmilyen helyzet méltatlan, leginkább ahhoz a tüneményes lóhoz, akinek 2004 áprilisában hűséget esküdtem.

Jaj!!

Miért nem írtam több, mint fél éve?

Nem azért, mert:
- valami nagyon rossz dolog történt
- mert már nem szeretem Iport
- mert már nem érdekel
- mert már nem érdeklem
Szóval nem azért!
Bár... ha nem is történt valami nagy rossz, az is elég baj, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy romantikus álmaimban képzeltem. Hogyan képzeltem? Íme:
Fő álomkép: Iporral kart-karbaöltve némi vezetőszárral összekötve sétálgatunk a zöld mezőn, amelynek végén piros zsindelyes, hejre kis tanya vár, mellette picike, ám full extrás istállóval. Az eddig felsoroltak a miénk (tulajdonjog Iporé, haszonélvezet páromé és az enyém) s miénk még a rengeteg idő, ami nem kell másra, csak egymásra. Ez persze rengeteg pénzt is feltételez, ami az álomképben nyilván VAN, így a lótulajnak nem kell már megkeresnie, azért van ennyi ideje...
Na ki szerint alakult így az élet? Senki? Mondtam én, hogy istenáldotta okos olvasókkal vagyok körülvéve!:-)

Nem, az élet nem így, hanem úgy, sőt még úgyabbul alakult. Mintha a sors sportot csinált volna abból, hogy megakadályozza a találkozásainkat. Régebben már nyifogtam, ha úgy telt el hét, hogy nem láttam. Az elmúlt fél évben, már hálaimát rebegtem, ha kéthavonta láttam. Ezért is nem vezettem egy ideig a blogot. Mit írjak? Hogy mit mondott Rita Iporról a telefonba? Mobil ló?:-(

Ipor persze mindeközben jól volt. Sőt remekül! Ez meg jól esett és fájt is egyszerre. Mert azt szörnyű lett volna hallanom, hogy a lovam gyakran nézeget arrafelé, ahonnan fel szoktam tűnni, (régebben...) kedvetlenül piszkálgatja a takarmányát, és szomorúan sétálgat a karámban, miközben keserű sóhajok dagasztják szemrevaló szügyét... Az viszont picinkét szíven ütött, hogy a híres versenyló egyenletesen vidám, mint Fábry Sándor gázsifizetés idején, farkasétvággyal eszik, szívélyesen mórikál a tanyára látogatókkal, szóval úgy viselkedik, mint akinek teljesen kerek a világ.

Nélkülem is...

Ennél a résznél többször kellett figyelmeztetnem magam, hogy az igazi szeretet nem önző. Amúgy egyszerűen gyönyörű lett. Ha lehet még jobban kitelt (némelyek szerint egyenesen KÖVÉR) azon ritka alkalmakkor, amikor találkoztunk, néha percekig csak álltam, és csodáltam. Nem távolodott el tőlem. Ahogy meghallotta a hangomat, már jött is, nyakát előrenyújtva (hol a cukor komámasszony?!) állát tartva a vakarásért. Megadóan tűrte a csóközönt, amellyel ilyenkor elárasztottam, ám amikor el kellett mennem, csak egyikünk sírt... Na ki? Na én. Néha visszanéztem. Nem utánam nézett, hanem újabb rajongó után a körülötte forgolódók közül. Világa nem egy, több ember körül forgott már régóta, főleg amióta egyre megbízható hátas is vált belőle. Sosem volt híján gondoskodó kéznek, símogató tenyérnek, akkor sem, ha én tőle több tíz kilométerre sóhajtoztam utána.

Aztán jött egy mondat, ami istenesen gyomron vágott. Jó ismerős kérdezte, voltaképpen minek nekem ez a ló? Hiszen már rég nem a gazdája vagyok, csak az eltartója. Ezzel az erővel lehetnék bármelyik állatkerti zebra örökbefogadója is. Nem lovagolom, már nem is szívesen futtatom, nem tudok kijárni hozzá, csak hébe-hóba, szóval, minek?

Ez úgy jó két hónappal ezelőtt történt. Akkor egy fél éjszakát végigtöprengtem. Nem találtam racionális magyarázatot. Irracionálisat rengeteget. Hiszen az egész történetünk az, itten van netre vetve, évek óta rovom. Idén áprilisban lesz NYOLC ÉVE, hogy úgy veszek felesben egy lovat, hogy nem tudom, hogy megvettem, egy idő után kiszáll a másik tulaj, rám marad, tartom tovább, versenyeztetem, miközben utálom versenyeztetni, ráadásul félek a lovaktól...noooooormális? Közben megszeretem, de ami fontosabb, ő is engem, megtanulok vele kommunikálni, megérezni a gondolatait, ő is az enyémeket, elvezet egy csoda világba, amiben lenni gyönyörűség, történik velünk ezer dolog, aztán...

Aztán az van, ami most van. Egy boldog "táv"ló. S egy felismerés, nincs, és egyhamar nem is lesz közös életünk.
/folytköv/

Csinálj úgy, mintha lenne!

Most megpróbálom leírni a lószállító belsejét. Belefér két ló, szügyüknél, faruknál rögzítő vasrudakkal, hogy megfogja őket, és támasztékot nyújtson a kanyaroknál, fékezéseknél, kettejük közt egy farost elválasztó elemmel, hogy ne lássák egymást, mert esetleg még eszükbe juthatna valami... A két lófej és a lószállító elülső vége között van úgy negyven centis "holt terület". Na ide vezérelt fel engem Rita a zabos vödörrel... Azt már csak a rend kedvéért említem meg, hogy bejutni egy kicsike ajtón lehet, vagy guggolva, vagy hasmánt csúszva, de nem vagyok az a panaszkodós típus! Ha nagy nehezen bepréselődsz és felállsz, a homlokodba az elválasztó elem felső része áll bele, ugyanakkor a jobb, illetve bal csípőlapátodba két böhöm lóorr nyomódik, hogy na, mi a a pálya?? Hallani nem hallasz semmit a dobogástól, rúgásoktól, méltatlankodó horkantásoktól esetleg nyerítésektől, fülledtség és pára van, levegő az nincs, vagy, ha van, a lovaknak kell.

Hát erre a szent helyre érkeztem én a zabos vödörrel, úgy is mint lófigyelemlekötő moderátor... Már az elején frenetikus sikert arattam. Zajongás abba maradt a zab első zörrenésének hallatára, és a félhomályban is jól lehetett látni a két, csillogó lószempárt: KAJA!!! Markoltam, aztán nyújtottam, balra, markoltam aztán nyújtottam jobbra. A puha lószájak szinte felszippantották tenyeremből a kevéske zabot, két-három rágás, egy nyelés, kérem a következőt! Mint a motolla járt a kezem lószájról-lószájra, amikor egyszercsak a semmit markoltam a vödör alján!! Most mi lesz?? A lenti zajokból ugyanis következtetni lehetett arra, hogy a kerékcsere dandárjánál tartanak.

- Rita!! - nyüszítettem, - Elfogyott a zab! Most mit csináljak?!

- Csinálj úgy, mintha még lenne! -

- HOGY MIT??!! -

Erre már nem kaptam választ. A kerékcsere nem kedvez a kommunikáció ideális áramlásának... A helyzet kezdett kritikussá válni. Az elválasztó farost továbbra is a homlokomba nyomódott, az ingerülten szuszogó lóorrok pedig a csípőmbe. Mit csináljak, mit csináljak, csináljak, csináljak, csináljak úgy, mintha lenne... A tanács annyira képtelenségnek tűnt, hogy követtem. Kimarkoltam a vödörből a semmit, és váltakozva tartottam a mohó lószájak elé.

ÉS MŰKÖDÖTT!

Én kínáltam a semmit, ők meg ették. A nagy igyekezetben nem vették észre, hogy az általam felkínált tápérték a nullával azonos, csak arra koncentráltak, hogy a tenyeremet elérjék. Az egész jelenet kísértetiesen hasonlított a jelen politikai módijához. Pedig a ló /is/ okos állat...

A végkimerülés határán aztán, ahogy az már lenni szokott, minden megoldódott. A kerékcsere megtörtént, az est leszállt, én pedig szégyentelen, sietős boldogsággal intettem búcsút az összes lószállítónak, és rakományának, hogy padlógázzal otthonomba térjek.

Néha a lóból is megárt a sok!

... ha egy üzlet beindul...

Olykor egy nap alatt több dolog történik, mint máskor két hónap alatt. Ezen a napon is - amely Lester Megfékezésének Napja Prittyprettyprütty Által  néven vonul be a történelembe - így történt. Bár Csinek már leírtam, ezt követően Melinda a parfűmjét vetette be, mint csodafegyvert. A terv az volt, hogy kicsit megsprickolja az orra környékét, hogy ne érezze a hívogató kancaszagot. Nos, Melinda tervez, Lester végez... Melinda fújt, Lester leszegte a fejét, így az illatár a mén szemébe jutott. Kell-e ismertetnem a hatást...?:-)

Ezután Roni felfedezte, hogy lószállítójuk kereke a kívántnál laposabb. Nem NAGYON lapos, csak kicsit, de mi van, ha éppen félúton, kakucsi tanyájuk felé adja fel??? Képzeljük csak el... Lester, amint vérbenforgó, ám parfűmillatú szemekkel várja a sárga angyalt!? Hát nincs annyi prittyprettyprütty a világon! Rita segítőkész volt. Majd ő Roniék mögött megy a saját lószállítójával (benne Iporral és Lógyerekkel/Magic Diamond Way) és, ha gond van, rögtön a segítségükre siet. Jó. Akkor csapjunk bele! Lovak felszuszakolása lószállítóra, rövid, de érzékeny búcsú: szia Rita, szia Ipor, szia Lógyerek, szia Lester, szia Jusztína (a kancaszagú kanca), szia Melinda, szia Roni, szia Kósza (Roniék tüneményes vizslája) és egyáltalán, hallo everibodey! Épp az autóm felé támolyogtam, hogy én is eljussak fővárosi, hatodik emeleti tanyámra, amikor kétségbeesett kiáltás állított meg. Roniék kereke ugyan nem laposodott tovább, viszont Ritáé tök lapos volt. A felmentő sereg defektet kapott... Ipor és Lógyerek annyiban járult hozzá a kialakult helyzethez, hogy azonnal dobogni, és rugdosni kezdtek. Men-jünk-már, éhe-sek-va-gyunk, ele-günk-van, indul-junk! Szerepcsere történt. Roni lett a felmentő sereg egy kerékemelővel. De mi legyen a lovakkal? Szedjük le őket? Vagy maradjanak? De, ha maradnak, megőrülünk a zajtól. Rita úgy döntött, hogy engem vet be, mint csodafegyvert. A kezembe nyomott egy vödröt, némi zabbal, és felirányított a lószállítóra. Hogy én ott majd el etetgetem a két pákosztost, amíg zajlik a kerékcsere...

-folyköv-

A félelmetes csődör, avagy nekem milyen tündéri lovam van!

Belejöttünk a nemversenyzésbe a versenypályán. Ipornak rettentőmód tetszett az új divat: feljött, beállt a boxába, szénát csipegetett, kockacukrot és répát habzsolt, vagy velem dévajkodott, majd jól kiröhögtük az összes többi lovat, akik a tüdejüket köpték ki a pályán a futamokban... Sok hűhó, semmiért!? (Leszámítva az első három helyezést...) A legutóbbi versenynapon azonban minden másként történt.

Először is, érkezem a szokott boxhoz... ez meg ki!? Ipor helyén egy idegen és meglehetősen ingerült ló rázza magát, hát az én Tündérlallám hol van?? Rita mutatja, hogy pont szemben. Valamilyen rejtélyes okból az ingerült ló idomárja Roni és párja Melinda úgy gondolta, hogy jobb, ha Ipor helyén áll. Box-box gondoltam én csacska, megyek az új helyre, édesdrágaságom, hát mit hoztam én Neked aranycsillagboldogságom... mi van?! Az én lovam, pofával a sarok felé fordulva áll, hangomra meg sem rezzen. Hiába zörgetem a kockacukrot, roppantom ketté a répát, mintha ott se lennék! Na de hát ezt így most hogy?! Rita odajön, rázza a nevetés, miközben tájékoztat. Ipor MEGSÉRTŐDÖTT! De vérig! Három éve ugyanabban a boxban áll, ha fenn van a pályán! Igaz, a megszokott box hajszálra ugyanolyan, mint a szembelévő, de akkor is! Ő, ha lefarol a lószállítóról, és megfordul, szinte magától bemegy a BALOLDALI harmadik boxba, most pedig a JOBBOLDALI harmadik boxba száműzték!? Mi jöhet még?? A portásfülke?! Bár megfordulni egyelőre nem hajlandó, terjedelmes fara csak úgy sugározza a felháborodást. A szegény ló egy kicsit nemversenyez, és máris a szuterénba csapják!? Komolyan, szinte várom, mikor kér papírt, tollat, hogy tiltakozó levelet írjon a versenyintézőségnek...

Bemegyek hozzá a boxba, odaállok mellé a sarokba, duruzsolok, cirimirizem. Kerek HARMINC percembe telik, mire kegyeskedik rámnézni. Újabb negyed óra múltán már hajlandó elfogyasztani egy fél doboz cukrot, s alig húsz perc múlva már megfordulni is. Hűűű, ez meleg volt!

Az indulatok csillapodtával szemrevételezem a boxbitorlót. Nagyon szép csődör. Szép és nagy. És nagyon ingerült. Nagyon. A bemutatkozó kockacukrot egyetlen fejcsapással röpíti ki a kezemből, tekintete nem sok jót ígér... Nyerítése fülhasító, szeme vérben forog. Nincs jobb szó rá: tombol. Hatalmasakat rúg ajtóba, falba, ágaskodik, megpróbálja lerúgni a plafont. A neve Lester. Annak ellenére, hogy nem mai csikó már, eredményei alapján mondhatjuk, hogy a versenyeken nem üget, inkább alacsonyan repül. Szlovéniából hozta magyar idomításba tulajdonosa, maga is eredményes ügetőhajtó. Lester ugyancsak él a vendégjoggal. Őrjöng, ront és bont... sárló kanca illatát orrontotta meg... áll a bál. Ipor kicsit meghökkenve szemléli a jelenetet, átölelem a nyakát. Te ehhez képest egy tündér vagy, mondom - aztán eszembe jut, amikor ifjú, csődör korában gyufaszálként döntötte fel a vastag karámkerítést, hogy egy elszabadult kancához hozzáférjen, reteszt nyitott a fogával éjszaka, amikor egyszer kigyulladt az istálló, és pánikban hajszolták kifelé a lovakat, inkább az apjával verekedett össze a boxfolyosón, semmint hogy meneküljön - majd gyorsan hozzáteszem: most már...:-))

Lester nem csillapodik. Melinda (kb. 160 centi magas, 48 kilós szőke, törékeny ifjú hölgy) egyre mérgesebben csóválja a fejét, majd megfedi imígyen: Krampuszka!? Most már fogd be!!? Krampuszka? KRAMPUSZKA??! Talán a Sátán maga!! Krampuszka nem fogja be, na, befáslizom, mondja Melinda, becsusszan a tomboló mén mellé, kötőfékjébe jobbról, balról kikötőszárat kapcsol, majd lekuporodik a dobogó, hatalmas patákhoz... És élve jön ki! Lesternek nem tetszik a kikötés, rángatja a fejét, nyerít, ahogy a torkán kifér. Melinda egy vezetőszárat is rákapcsol elölről, majd a kezembe nyomja, fogd le, ha nagyon rángat, mindjárt jövök. És eltűnik. Ezzel egyidőben észlelem, hogy egyedül vagyok a boxsoron...

Mi...hááá...ho... Dermedten kapaszkodom a vezetőszárba, a feladat világos, ha Lester jobbra, balra rángatja magát, hogy kitépje az oldalsó rögzítőket, nekem a vezetőszárral kell egyenesre kényszeríteni a fejét, hogy ez ne történhessen meg! Kényszeríteni! Nekem! Ezt az elefánt méretű, Minotaurus erejű, lónak látszó Lucifert! Lester rám néz, szemében új tűz lobban. Hátracsapja a fejét, amennyire csak engedik az oldalsó kikötések, és ez pont elég arra, hogy vezetőszárastul, pehelyként rántson a boxajtóhoz. Hiába próbálkozom én ellentartással, mint a vitorlázók (reffelés, griffelés?) semmit nem ér. Miközben csattanok, pereg a villámdiagnózis, vállficam, többszörös sérv a nyaki gerincszakaszon, ínszakadások, esetleg mellcsontrepedés... Lábamat a boxajtónak vetem, teljes és teljesen szánalmas erőmből húzom vissza ennek a lósátánnak a fejét, úgy kábé két centit sikerül is... Végem van, mint a botnak, a következő rántást nem úszom meg gipszágy nélkül... Lester szerencsére szünetet tart, én pedig éleslátón levonom a szükséges következtetést: nem vagyunk egy súlycsoportban, valamit ki kell találnom. Lester már kezdi is felszívni magát, hörrrr, ghhörrr... akkor ránt megint, ha elérkezünk az ihíííjjahahá-hoz... és ekkor rázendítek, ahogy a torkomon kifér: Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki...

Ma sem tudom megmagyarázni, miért kezdtem énekelni, és miért pont ezt. De hatott! Lester torkán ugyan még kigörgött pár hörr, meg ghhörr, de meggyőződés nélkül. Döbbenten bámult rám, viszont mozdulatlan maradt. Sosem készültem énekesi pályára, de utólag be kellett látnom, ez öreg hiba volt. Lester bámuló tekintete előtt, mintegy tizenhatszor adtam elő ezt a lebilincselő művet, vigyázva arra, hogy ne essen a színvonal. Aztán végre megérkezett Melinda, később Roni is Lester idomárja, én pedig elvonszoltam romjaimat Ipor boxába. Ott szépen leültem a sarokba a szalmára, és vártam, hogy elmúljon a remegésem. Iporom meg odahajtotta a fejét hozzám, és ápolt, ami abból állt, hogy többször a vállamba csípett, egyszer meg kedélyesen orron vágott. Később a nyakába kapaszkodva már fel is tudtam állni, mégkésőbb pár lépést is megtettem, segítsége nélkül.

Lesterre nem jó hatással volt a Csigabiga-elvonás. Újrakezdte a cirkuszolást. Melinda egy darabig nadekrampuszkázott, majd felszólította Ronit, úgy is, mint A Férfit A Háznál, hogy most már rendszabályozza meg ezt az elvetemült csődört. Én lélegzetvisszafojtva figyeltem, hiszen egyéb vágyam sem volt, mint hogy a legjobbtól tanuljam meg a renitens csődörök megfékezésének szakszerű módját. Roni összevont szemöldökkel Lester elé lépett, lassan és fenyegetően felemelte mutatóujját, majd stentori hangon azt mondta: Trallala, trallala! Pritty, pretty, prütty!? Amikor észrevette, hogy tátott szájjal bámulom, szégyenlős mosollyal hozzátette: a Micimackóból van! Tudod, amikor Nyuszihoz megy vendégségbe, és beleszorul... Nem szeretek lovakkal ordítozni, de néha kell az erély.

Aha - mondtam zsibbadtan, és visszavonszolódtam Iporhoz. Újra leroskadtam a sarokba, és azon gondolkoztam, hogy, ha ezt Milne megérhette volna...

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hazatérvén, miután kifosztottam a kötszeres dobozt, és benyeltem az összes, található fájdalomcsillapítót, valamint bekasszíroztam Életem Értelmének bókjait (Te nem vagy normális... Komolyan elment az eszed, hogy odaállsz egy idegen csődörrel birkózni...) azért rájöttem valamire. Mondhat bárki bármit, nekem határozottan van érzékem a megvadult állatok lecsillapításához. Ösztönösen a gyermekvilágnak szánt művekből merítettem. Csak úgy, mint Lester idomárja, márpedig ő aztán tudja a tutit. S már tudom a varázsmondatot: Trallala, trallala, pritty, pretty, prütty!

Lehet, hogy pittbulloknál is működik...

Egy újabb hullámvölgyön túl

Hát igen. A márciusi bejegyzés óta eltelt időszak nem volt éppen megörökítésre méltó. Az érzelmek persze dúltak, de csak kebelen belül, blogon kívül. Én közben lóverseny pánikbetegséget kaptam. Igen. Van ilyen, bár én se tudtam, amíg meg nem kaptam. Már a gondolatára reszketni kezdtem, hogy Ipornak versenyeznie kell. Főleg attól, hogy ismét ott kell állnom, és látnom, hogy megérkezik, lejön a lószállítóról és remeg, vár a boxban és remeg, szerszámozzák és remeg, kimegy a pályára remegve, fut ímmel-ámmal, majd bejön a boxba, és mindketten vizes borogatást kérünk a szívünkre, hogy ezt is megúsztuk... Ez a remegés jópár hónapja kezdődött, és nem akart elmúlni. Se nála, se nálam. Én remegtem, mert ő remegett, s hogy ő mitől remeghetett, attól én még jobban remegtem. Arra a következtetésre jutottam, hogy Ipornak végképp elege lett a versenyzésből. /Nem mintha valaha is odáig lett volna érte.../ Utálja, talán fél is tőle, s így jelzi. Én pedig kőszívűen kényszerítem... A versenynapok, amelyeket valaha úgy élveztem, és repesve vártam, lidércnyomássá változtak, s egy jó dolgot találtam bennük: amikor végük lett.

Mi is volt az eredeti terv? Hogy mindent elkövetek: legyen egy boldog lovam.

Úgy tűnt, hogy ettől a célkitűzéstől olyan messze kerültem, mint Makó, Jeruzsálemtől. Mintha nem lett volna elég életem, Iporon kívüli, gondtengere... Egy vígasztalt csak: a nemes állat kizárólag a versenypályán volt boldogtalan. Rita tanyáján viszont merő vihánc volt az élete, haverok, buli, legelés! Ipornál jobban csak Ritát sajnáltam. Mit összedolgozott, hogy a hintaló eredményes legyen! Így tréningeztek, úgy tréningeztek, ilyen vitamint próbált, olyan tápot, órákig töprengett, hogy fogja be legközelebb versenyre, mennyit melegítsenek, mennyit ne, hova nevezze. Pazarolta a drága idejét, mindhiába, Ipor remegett és nem akart futni.

Egy napon megvilágosodtam. Minden rendben lenne, ha ezt a versenyzés nevű dolgot kiiktatnánk az életünkből. Csak a bajnak van... Így aztán javasoltam: tartsunk egy kis szünetet. Egy jó, hosszú, kis szünetet. Legyen Ipor egyenlőre "csak úgy" ló. Rita egyetértett. A döntés másnapján még a nap is másként kelt. Rettenetesen megkönnyebbültem. Letettünk egy gondot, amit nem tudtunk megoldani, (Ipor nem is akarta...) egyenlőre kiiktattunk életünkből egy állandó kudarcforrást. Mintegy varázsütésre, az én, egyéb gondtengerem is hajózhatóbbá vált, a partot még nem láttam ugyan, de amikor a viharfelhők egy-egy pillanatra szétváltak, a távolban meg-megcsillant a világítótorony fénye!:-) Ámdeviszont! Rita saját tenyésztésű, és igen eredményes versenylova, Magic Diamond Way - házi használatra Lógyerek - nagyon megszokta, hogy Iporral kettesben utaznak fel a pályára a lószállítón. Ha egyedül kellett jönnie, bizony sokkal morcosabban utazott. Így lett Iporból előzenekar!:-)) Versenyre ugyan nem neveztük, de Rita elhatározta, hogy őt is felhozza Lógyerek minden futamára. Részint társalkodónőnek, részint irántam való figyelmességből, így legalább nem kell 80 kilométert autóznom egy-egy romantikus találka kedvéért!

Vígasztalásra készen mentem ki a pályára, első alkalommal!  Szegény bogaramnak biztos szüksége lesz rá. Megint a gyűlölt pálya, a vendégbox, majd jön a remegés, s csak a végén a megkönnyebbülés, hogy mégse kell futnia! Hát kéremszépen Iporom már az első nemversenyzős versenynapon sem remegett, de még annyit se, mint növendék béka az egészen kis adag miskolci kocsonyában! Nyájasan leszambázott a lószállítóról, derűsen elfoglalta a helyét a szokott vendégboxban, és kicsattanó jókedvvel szemlélte, amint MÁS lovakat szerszámoznak, MÁS lovakkal elindulnak a pálya felé. Egyszerűen TUDTA, hogy nem fog futni. Honnan? Hát ahonnan azt, hogy még pont hat szem kockacukor van a dobozban, a bal zsebembe eldugtam egy répát, vagy hogy 19 óra 05 van, tehát öt percet késik a vacsora...

Vagy olvasta a Turfot...

Rövid, szégyenteljes híradás

Megvagyunk. Vagyunk. Ipor ebben az évben - miután elhatároztam, hogy ami nem megy ne eröltessük - csak pénzért futott, ahogy mondani szokták. Egy negyedik hely és egy ötödik... Nem nagy ügy, de mégis, valamiféle jel, hogy ne hagyjuk abba, mert...

Mert?

Alig látom. Ő se engem. Nem érünk rá egymásra. Nem érünk EL egymáshoz. Kevés az idő, sok a kilométer... Hogy az Isten rogyassza rá az eget arra, aki engem ebbe a lóvásárba belevitt!? Hogy az Isten áldja meg azt, aki engem, ebbe a lóvásárba belevitt...

Sosem tévedtem volna másként Equus isten birodalmába. Sosem élhettem volna másként át ennyi csodát. Sosem éreztem volna át ennyi kínt, gyönyörűséget, tanácstalanságot és bizonyságot.

Van lovam. Még van.

Így látja Iport...

... egy nyeregbe termett hölgy, aki eredetileg gyerekeit vitte Ipor állandó lakhelyére lovagolni, majd maga is lóra pattant.

Egyek vagytok...

Nézem a tévét, kosztümös film megy, az Attila. Egy jelenetben íjász versenyt rendeznek, lóhátról, vágtában. Attila pontosan lő, az utána következő elvéti. Mentegetőzve azt mondja: - Meghőkölt a lovam! - Attila válasza: - Egyek vagytok a paripáddal. Az ő hibája a Te hibád! -

Mélyen elgondolkodtam...

AranyLÓ új esztendőt!

Ezt az esztendőt is többé-kevésbé harmonikus boldogságban töltötte családunk egy tagja, (na ki? na ki? - a helyes megfejtők között félig rágott kockacukrokat sorsolunk ki, azt se szívesen...) és szeressük ezért a 2010-es esztendőt! A "kevésbé" boldog idők általában holmi versenyzéssel függtek össze, szerencsére ezek ritkán fordultak elő. Mindezek ellenére semmi nem akadályozott volna meg minket, hogy ezen a napon káprázatos futásunkkal lenyűgözzük a lósport szerelmeseit. Aztán megláttuk EZT!:

Az igazság nyilvánvaló! A lóversenyvilág egyértelműen berezelt Iportól, és - ahogy a plakáton egyértelműen látható - az év utolsó futamaira kizárólag jegesmedvéket várnak. Belenyugodtunk méltósággal. Ipor talán túl hamar, és az is gyanús volt, hogy kedvenc állata a jegesmedve lett, de félre rossz gondolatok! Majd jövőre megmutatjuk a mi nagy művészetünket!!

Csak zab meg széna legyen elég, és egy kis jókedv!:-) Boldog új esztendőt!

Karácsony és két ujj ajándékba az Univerzum támogatásával

Mi lenne eme szent nap csúcspontja, ha nem a Tanya, ahol egy messzeföldön híres, mihaszna versenyló éli irigylésreméltó mindennapjait!:-) Karácsonyozott már lovastanyán Ön? Neeeem? Sajnálhatja!

Az ajándékok beszerzése nem sok gondot okozott a teljes állat állományt illetően: nyilván répacukor, DE ezúttal karácsonyirépa és karácsonyicukor, ugye mégiscsak ünnep... kutyáknak, cicáknak csont, megmaradt disznótoros. Megérkezésünkkor láthattuk a híres versenylovat tréning közben. Fejedelmi fejtartás, utólérhetetlen fartechnika, kellő rezignáció. Utána tisztogatás, takaró, karámbavonulás, ingerült nyihhantások közepette cukorvárás. Itt kicsit tartóztatnom kellett magamat, hogy ne kacagjak a nemes állat szemébe. Ezúttal a takarón kívül még nyakmelegítőt is viselt, amit úgy képzeljünk el, mint egy fültől mellcsontig érő garbónyakat, áll alatt hercig, tépőzáras rögzítéssel. Mindezt babakék polárból... (Lehet ilyet kapni lovasboltban is kb tízererért - tájékoztatott Rita - és lehet ilyet varrni is, IKEA-ban vett, sárgaföldig leárazott polar méteráruból, pontos négyszáz forintért... Hátránya, hogy színválaszték nincs. Rögtön rájöttem, hogy a kedvenc szinem lovon a babakék!)

Ipor nemesen egyszerű lélek. Az ünnep lényege szerinte , hogy együnk jó sok répát, meg cukrot. Mellesleg a hétköznapoké is... Én azonban, mint emelkedett lélek tudtam, hogy az ünnep lényege a szeretet, és közösen osztozni minden jón. (Ezt Ipor kivitelével a többi ló, ugyanígy gondolta...) Tettem tehát egy szeretetkört, és mindegyiknek átnyújtottam a karácsonyi ajándékot. Őket sem zavarta, hogy répa és cukor, nem volt egy ferde pillantás, hogy jobb szerettek volna villanyvasutat, mobiltelefont, vagy vámpíros rémregényt...

Fidélió csődörhöz értem utoljára. És én, ÉN aki több, mint hat éve forgolódom lovak körül, alapvető hibát vétettem. Először is nem nyitott tenyérrel toltam a pofájába répát, hanem idétlenül, hüvelyk és mutatóujjammal összecsippentve kínáltam felé. A répa nedves volt, kicsúszott a kezemből. Utánakaptam. Fidelió is... A hüvelyk és mutatóujjamra rácsattant az acélkemény lófogsor. Hihetetlen, hogy mi zajlik le egy ember fejében a másodperc tört része alatt. Nekem például Nagyberényi Katinka drága barátnőm története pergett le a szemem előtt. Ő is így nyújtott egyszer répát kedvenc lovának. Az is utánakapott. Katinka első ujjpercét amputálni kellett... Egyszerre borzadtam el Katinkám felelevenített balesetén, visítottam, és mint a villám rántottam ki a kezem Fidelió szájából. Iszonyú szerencsém volt! Gyorsabban eszméltem, mint Fidélió, aki még nem vitte bele hatalmas állkapcsa teljes erejét a harapásba.

A következő percek azzal teltek, hogy újra és újra megszámoltam jobb kezem ujjait. Megvolt mint az öt, percestül, csontostul, ahogy kell. Tán még szentestéig is el örülgettem volna az ujjaimnak, ha nem észlelem, hogy a két érintett kegyetlenül fáj. Ugyanakkor azt, hogy Fidélió reszket, továbbá azt, hogy Ipor két karámmal arrébb hörögve nyerít. Összeállt a kép. Fidélió biztos volt abban, hogy ROSSZAT CSINÁLT, Ipor pedig úgy értelmezte, hogy bántott engem. Először Iporhoz rohantam, hogy megnyugtassam, nincs baj, aztán vissza Fidélióhoz ugyanezen okból. Még mindig reszketett, a leejtett répa pedig előtt hevert érintetlenül. Arany Csillagom! Büntibe rakta magát... Felvakarásztam a répát, és feléje kináltam. Hátrált, mintha parázzsal tukmáltam volna. Vagy tíz percig kínálgattam, rimánkodtam, mire rávettem, hogy fogadja el. Közben folyamatosan beszéltem hozzá mindenfélét: "nézd Fricikém, hát megvan mind az öt ujjam. És a fájdalom is el fog múlni. Tudod mit, most megkérjük az Univerzum gyógyító erejét," - ennél a résznél teátrálisan az ég felé emeltem a jobb kezem, - "hogy tüntesse el a fájdalmat. Volt, nincs, látod? Minden a legnagyobb rendben!"

Miután Fidelió reszketése elmúlt visszamentem az időközben újra ingerültté vált Iporhoz, aki őrző-védő lóból seperc alatt visszavedlett konyhamalaccá, és félreérthetetlenül jelezte, hogy toljam az arcába, ami még maradt, mert baj lesz! Toltam. Aztán vakargattam a fejebúbját, és fülei tövét (ezt gyakorlatilag 24 órán át képes lenne hagyni) és egyszercsak rádöbbentem, hogy a nemrégen még pokolian sajgó két ujjam nem fáj. De egyáltalán nem. Sőt meg sem dagadt, de még egy vacak kis bőrpír sem látszik rajtuk!! (Eme post írásából is vidoran kivették részüket, mi ez, ha nem megdönthetetlen bizonyíték??!)

Azannya! Félreértés ne essék, és ez most nem vicc, én valóban hiszek az Univerzum gyógyító erejében! Ám, hogy express kiadásban is létezik, azt nem gondoltam volna. Na, de ha ez így működik, mi lenne, ha arra kérném az Univerzumot, hogy Iporból legyen fantasztikusan eredményes versenyló? Ennél a résznél az én lovam - gondolatolvasó, én mindig mondtam - simán faképnél hagyott. Átment a karám tulsó végébe, háttal nekem lecövekelt, és úgy maradt.

Így boldog karácsonyt kívántunk a hátsó felének, és hazajöttünk...:-)

Téli ló

Nagyon tél van a tanyán kéremszépen, de a hős hintaló veszi az akadályokat. Igaz, hogy időnként dupla takaróban, de derűsen kezeli a helyzetet. Táncművészeti gerjedelme felerősödött, mivel a nagy karámba nem mehetnek most ki, mert jeges, így az udvari kisebbekben tömörülnek. Nincs hosszú vágta, hanem halmozott piruette...:-)

És arra, hogy a női szív, kancában, emberben ugyanarra a srófra jár, imhol a bizonyság! Az utóbbi hónapokban Rita mindig együtt vezette be őket szíve barátnőjével, Csemetével. Minap azonban - lévén a másik kezét lefoglalta egy vödör - először Csemikét vette szárra, és vitte be a boxába. Illetve... vitte volna. Mert a galambszelíd kanca az ajtónál megmakacsolta magát, és nem lépte át a küszöböt. Nem használt sem szép szó, sem csúnya, sem húzás, sem vonás. Csemete csak toporgott, és forgatta a fejét a karámban maradt Ipor felé. Végre Rita rájött, persze, eddig mindig együtt hozta be őket, és most Csemete azt hiheti, hogy Ipor kinn marad, és nem részesül az esti etetésből, a box oltalmából. Szemlátomást eldöntötte, hogy, ha szíve másik felének ilyen cudar életet szánt a sors, ő abban osztozni kíván!

Így Rita megvált a vödörtől, visszafordult Csemetével együtt, majd immár közösen Iporral, minden ellenkezés nélkül bevonultak, ki-ki a maga boxába, vacsorázni.

Életcélom: úgy akarok viselkedni, mint az állatok!:-)

Iporral szólva...

Mivel a Vörös (így hívom a nőt, aki már hat és fél éve hangoztatja magáról, hogy ő a gazdám) állítja, hogy vannak olyan emberek, akik az interneten szívesen olvasnak rólam, és állandóan kapacitál, hát nem bánom, idekapálom, hogy milyen egy átlagos napom.

Reggel felébredek

Amikor kiérek a karámba megfürdök...

... majd reggelizem. Tavasszal, nyáron általában a képen látható módon, ősszel és télen még fürdés előtt a boxomban. A fotó 2008-ban készült, de tanúsíthatom, hogy idén is ugyanilyen volt a felhozatal.

Utána rögtön a művészetemnek hódolok. NEM A LÓVERSENYZÉSNEK JÓ?! Táncművész vagyok. Ilyet is tudok...

....meg ilyet. És sok másmilyet is, de nem akarom ellőni az összes puskaport.

Őt nagyon szeretem. Még azt is megbocsátom neki, hogy a táncbemutatómat félbeszakítja, mert tréningezni kell menni. Ez a mániája, de mindegy. Megjegyezném, hogy a valóságban sokkal, de sokkal nagyobb vagyok, mint ő, de itt ő egy buckára lép éppen, a fotós meg nem figyel. Nem szeretek eltörpülni, még rossz fotóállásból sem, na!

Itt szerszámoz a Zsolt, aki jó haver. Néha neki is megengedem, hogy hajtson. Elég röhejesen nézek ki ezekkel a piros izékkel, de azt mondják kell. Szerintem ez az egész szerszámosdi, versenyesdi nem kell, de ezekkel nem lehet beszélni!?

Aztán tréningezünk, hegyen-völgyön, vagy erdő szélen...

... na meg az erdőben is.

A tréningben az a legjobb, amikor abbahagyjuk, hehehe... Meg, hogy utána lecsutakolnak, meg hogy már nincs messze az ebéd. Ezt általában a boxomba kérem. Ilyenkor szokta nekem a Rita elmondani, milyen aranyos ló vagyok. Már, amikor aranyos ló vagyok, ugye... Én próbálok úgy tenni, mintha ez természetes lenne, de valójában imádom, ha dícsér, és kedveskedik.  

Ebéd után kis pihenő. Délután általában a barátnőmmel, Csemetével nassolgatunk, és sétálgatunk.

Nem minden nap, de előfordul, hogy rám ülnek. Hagyom, had legyen nekik is valami örömük. Ezen a képen jól kihúzom magam, mert ott irigykedik a háttérben Fidélió, akivel utáljuk egymást. Hát csak bámuljon, hogy hátaslónak is milyen szép vagyok!!

 Az emberek azt mondják, ez gyönyörű látvány. Nekem is tetszik, de elsősorban azért, mert ha ezt a képet látom, akkor rövidesen VACSORAIDŐŐŐŐ! Vacsora után még megbeszéljük a napot a kollégákkal, ficergünk, szuszogunk, aztán alvás.

Utóirat: Nem tudom, hogy akik ezt elolvassák, mit gondolnak az életemről, amely jobbára ilyen napokból tevődik össze. Részemről EGYÁLTALÁN nem vágyom izgalmasabbra. Ezt minden versenynapon elmondom, de a Vörös nem ért lóul... Jó, lehet, hogy kicsit lusta vagyok. Meg elkényeztetett. Meg önfejű néha. Ámde ugyanakkor az is igaz, hogy én vagyok a világ legaranyosabb, legédesebb lovacskája - idézet Vöröstől - tehát valamit mégiscsak jól csinálhatok, nem?

Gazda csak egy van!

Megvallom (nem először), hogy néha bizony kínoz a zöldszemű szörny. Még Csemete kancára is féltékeny voltam eleinte. Az meg egyenesen embert próbáló, amikor azt látom, hogy más női személyekkel is kedveskedik. ( Rita kivétel, naná, férfiakkal meg férfiasan távolságtartó...) Mert mi van, ha lecserél egy jobbra!? Ha másnak engedelmesebb, máshoz szeretetteljesebb, mint velem??

Ezért mindig örömmel látom, hogy holmi Idegen Nőnek sem könnyíti meg a dolgát, ha kivezeti a boxból:

Nagyon nem...

VELEM - nacsakúgymondom...- így jön:

Meg így:

És, ha akarom, megáll, bibibáááá!:

Nos...hát... khm...igen! Szóval, mit meg nem tesz az ember, hogy fölébe kerekedjen a vetélytársaknak.... Mert az igazság az, hogy jó, ha egy évben egyszer sikerül nekem ez a mutatvány. A többi esetben úgy, vagy még úgyabbul járok, mint a fenti konkurrencia. Azaz "vizisízek" a vezetőszárba kapaszkodva, vagy ő vezet engem, azaz loholok utána a szár végén lefegve. Volt már olyan is, amikor úgy elrántott, hogy egyenesen egy pocsolyában landoltam. Becsületére legyen mondva, szépen megállt felettem, és megvárta, amíg felszedelőzködöm.

Mert azért szeret ő engemet...

Ipor - nem nélkülem

Tovább szőve a kettővel ezelőtti gondolatsort, miszerint nélkülem Ipor félkarú óriás félpályás versenyló, nézzünk most egy olyan, enyhén archív, összeállítást, amikor ÉN VELE VAGYOK! A képek hangulata egyenesen megköveteli a képaláírásokat. (Kattintásra nőnek, mármint a képek, mint rendesen...)

Én: Lehoznám Néked a csillagokat is az égbőőőől!

Ipor: A répát hoznád le...!!

Én: ...tündér vagy te a legtündéribb tündérmesékbőőőől.

Ipor: Na persze! Ezt a kornyikálást bírni kockacukor nélkül...

Én:Te vagy álmom, Te vagy a csókos éjszakáááám...

Ipor: Ha nem hoz valaki legalább egy marék zabot, nem állok jót magamért!!

Így megy ez...

Kvíz

Ki tudna helyes választ adni arra, hogy a képen látható három szereplő közül, ki vezet kit? A kutya a lovat és a lovászt? A lovász a lovat és a kutyát? A ló a lovászt és a kutyát? A helyes megfejtők között Kincsem-parkba szóló belépőket sorsolunk ki! Aki nem nyer, ne búsuljon (búsuljon a ló, ahogy a nóta mondja, mert nagy a feje...), a parkba ugyanis ingyenes a belépés...

Az árva ló

Tegnap Hitvesemmel lerohantuk Iport, meg mindenkit, akit körötte találtunk. Rita a rá jellemző nagylelkűséggel kiemelte látogatásom fontosságát a híres hintaló lelki életében, mert mint mondotta, bizony hiányzom neki. Közvetlenül ezután megajándékozott egy csomó fotóval, amelyek akkor készültek, amikor ÉN NEM VOLTAM OTT. Nehéz szívvel nyitottam meg a pendrive-ot, félve, hogyan fogom elviselni szegény árva ló látványát, nélkülem, amint épp utánam vágyakozik. A legjobbakat választottam ki ide. /A képek kattinátásra nőnek!/

Itt épp Ritával éri be helyettem                  Itt egyéb hódolókkal, akik elhalmozzák

Itt Csemetét puszilgatja helyettem         Egy Idegen Nőnek/?!/  udvarol helyettem                       

Hű barátjával Zsolttal aki hajlandó a vödröt felemelve etetni, itatni, ha a híres versenyló, utánam való vágyakozásában nem bír még lehajolni se...

Szóval mindebből látható, hogy borzalmakat él át, amikor nem vagyok mellette...:-)

Az a helyzet...

... hogy leég a képemről a bőr. Félrevezető magatartást tanúsítok itten. Mintha már nem lenne olyan fontos, hogy Iporral kapcsolatos életem részét bronzba öntsem e helyt.

Fontos. Csak valahogy mostanság nincs rá energiám.

Iporra viszont van.

Nem változik semmi, kettőnk között. Azonos hőfokon lobog bamba imádatom a minden hájjal megkent, munka és versenykerülő hintaló iránt, akit ez nem túlságosan hat meg. Na ja, az istenek se zokognak bele a zsebkendőjükbe felindultságukban, mert híveik virággal, ajándékokkal, kockacukorral borítják el oltáraikat, értem én... Ez nekik jár.

Azért vannak pillanatok... Amikor hozzám hajtja a fejét. Amikor a kezem alatt megnyugszik. Amikor engedi, hogy átöleljem a nyakát, élvezzem teste melegét /hideg időkben jól jön ám.../, amikor játszik velem, amikor fut felém a dombról, ha meglát, amikor... amikor VAN.

A többi lényegtelenről, mint pl. versenyek, majd később!